7. Fejezet (Morgana)

Valaki simogatja az arcomat... hol vagyok? Meghaltam talán? Castiel, hol vagy?...
Nehezemre esett kinyitnom a szemem. Mintha mázsás köveket raktam volna a szemhéjamra. Mikor végre sikerült kinyitnom, Caleb gyönyörű, zöld szemeivel talátam szembe magam. Miért volt egy olyan érzésem, hogy megment?
- Miért mentettél meg?- suttogtam. - Hisz' már senkim sincs...- gördült le egy könycsepp a szememből, amit még sok másik követett. - Mi értelme van már az életemnek?- zokogtam.
Ölelő karokat éreztem meg magam körül. Én pedig addig sírtam, míg el nem ragadtak az álmaim puha karjai.
Egy hatalmas mező nyílt meg előttem. Tele gyönyőrű, színes virágokkal. Lenéztem magamra. Megnéztem a kezem, amin még látszanak a régi vágások, és még sebesek, az újak. Én nem illek be ide. Mindenki, aki körülöttem van, meghal. Két, a számomra legfontosabb személy is meghalt. Ez az én hibám. Ahogy az is, hogy vagdosom magam. Nagyon kevesen értettek meg a bátyámon kívül.
Régi képek jelentek meg előttem.
Apám halála előtt, mikor elkezdtem depresszióba esni. Anyám miatt.
,,- Morgana, tudod ma mi a dolgod, míg nem leszek itthon?- nézett rám durván anyám.
- Igen. Minden házimunkát megcsinálok, ígérem.- felelte a fiatalabbik énem bátortalanul. Már megszokta, hogy minden munkát meg kelett csinálnia.
- Segítek neki!- jelent meg Castiel. Könnyek gyűltek a szemembe. Annyiszor akart segíteni...
- Mit mondtam fiam! Neked az a dolgod, hogy tanulj, és dolgozhass mikor betöltöd a 14- et!- kiabált rá ,,anya"... ha lehet annak nevezni...
Castiel bólintott, majd elment. Anyám is így tett. Apa nem sokszor tudott elent mondani az anyámnak, hiszen sokat dolgozott.
A régi énem felment a szobájába, én pedig követtem. Elővett egy többnyire véres pengét, felhúzta a felsője ujját, majd elkezdett vonalakat húzni a vékony bőrén. Éppen tizenegy vonalat húzott, hiszen aznap volt a 11. születésnapja. Igen, ez volt éetem egyik legrosszabb napja...
Sírva keltem fel ebből a szörnyű álomból. Mivel Calebet nem találtam sehol, így gondoltam, kimegyek, hátha kint találom. De nem. Egy lánnyal találtam magam szembe. Azt hiszem, nekem nem kellene itt lennem.
- Oh, bocsánat, máris megyek!- szólaltam meg idegesen.
- És mégis hova? Nem lehetsz egyedül, vagy azt szeretnéd, hogy a gyámügy kijelöljön neked egy teljesen idegen családot?- kérdezte. Mégis ki ez a csaj, és honnan tud rólam ennyi mindent?
- Hupsz, be sem mutatkoztam. Lisa vagyok, Caleb nővére.- mosolygott. Rendben, ez is fura volt.
- Gondolom, már ezek szerint mindent tudsz rólam.- sóhajtottam. - Ha nem gond, most hazamennék, szeretnék átöltözni, meg pár dolgot elintézni...
- Nem probléma. Ha kell segítség, vagy beszélgetni szeretnél csak hívj!- nyújtott egy lapot, én pedig elvettem.
- Rendben! Köszönöm a ruhát egyébként! Ha kimostam, visszahozom! Viszlát!- mondtam, majd elindultam.
- A gyámhivatalba ne feledj el bemenni!- kiabálta még utánnam.
Hazaérve bementem a szobámba, és lefeküdtem az ágyamba. Miért minden ilyen velem történik?
Bekapcsoltam a Black Veil Bridestól a Carolynt nyugtatólag. De nem sikerült, csak a bátyámra tudtam gondolni...
*3 nappal később*
Megint nem megyek az iskolába. Egyszerűen nincs hozzá erőm. Már Kentin és Amber is próbált bejönni, de nem sikerült nekik. Viszont egy nap hallottam, hogy valaki berúgta az ajtót. Egy ismeretlen ismerőst láttam meg az ajtóban.
- Angel...