7. Fejezet (Morgana)

Valaki simogatja az arcomat... hol vagyok? Meghaltam talán? Castiel, hol vagy?...
Nehezemre esett kinyitnom a szemem. Mintha mázsás köveket raktam volna a szemhéjamra. Mikor végre sikerült kinyitnom, Caleb gyönyörű, zöld szemeivel talátam szembe magam. Miért volt egy olyan érzésem, hogy megment?
- Miért mentettél meg?- suttogtam. - Hisz' már senkim sincs...- gördült le egy könycsepp a szememből, amit még sok másik követett. - Mi értelme van már az életemnek?- zokogtam.
Ölelő karokat éreztem meg magam körül. Én pedig addig sírtam, míg el nem ragadtak az álmaim puha karjai.
Egy hatalmas mező nyílt meg előttem. Tele gyönyőrű, színes virágokkal. Lenéztem magamra. Megnéztem a kezem, amin még látszanak a régi vágások, és még sebesek, az újak. Én nem illek be ide. Mindenki, aki körülöttem van, meghal. Két, a számomra legfontosabb személy is meghalt. Ez az én hibám. Ahogy az is, hogy vagdosom magam. Nagyon kevesen értettek meg a bátyámon kívül.
Régi képek jelentek meg előttem.
Apám halála előtt, mikor elkezdtem depresszióba esni. Anyám miatt.
,,- Morgana, tudod ma mi a dolgod, míg nem leszek itthon?- nézett rám durván anyám.
- Igen. Minden házimunkát megcsinálok, ígérem.- felelte a fiatalabbik énem bátortalanul. Már megszokta, hogy minden munkát meg kelett csinálnia.
- Segítek neki!- jelent meg Castiel. Könnyek gyűltek a szemembe. Annyiszor akart segíteni...
- Mit mondtam fiam! Neked az a dolgod, hogy tanulj, és dolgozhass mikor betöltöd a 14- et!- kiabált rá ,,anya"... ha lehet annak nevezni...
Castiel bólintott, majd elment. Anyám is így tett. Apa nem sokszor tudott elent mondani az anyámnak, hiszen sokat dolgozott.
A régi énem felment a szobájába, én pedig követtem. Elővett egy többnyire véres pengét, felhúzta a felsője ujját, majd elkezdett vonalakat húzni a vékony bőrén. Éppen tizenegy vonalat húzott, hiszen aznap volt a 11. születésnapja. Igen, ez volt éetem egyik legrosszabb napja...
Sírva keltem fel ebből a szörnyű álomból. Mivel Calebet nem találtam sehol, így gondoltam, kimegyek, hátha kint találom. De nem. Egy lánnyal találtam magam szembe. Azt hiszem, nekem nem kellene itt lennem.
- Oh, bocsánat, máris megyek!- szólaltam meg idegesen.
- És mégis hova? Nem lehetsz egyedül, vagy azt szeretnéd, hogy a gyámügy kijelöljön neked egy teljesen idegen családot?- kérdezte. Mégis ki ez a csaj, és honnan tud rólam ennyi mindent?
- Hupsz, be sem mutatkoztam. Lisa vagyok, Caleb nővére.- mosolygott. Rendben, ez is fura volt.
- Gondolom, már ezek szerint mindent tudsz rólam.- sóhajtottam. - Ha nem gond, most hazamennék, szeretnék átöltözni, meg pár dolgot elintézni...
- Nem probléma. Ha kell segítség, vagy beszélgetni szeretnél csak hívj!- nyújtott egy lapot, én pedig elvettem.
- Rendben! Köszönöm a ruhát egyébként! Ha kimostam, visszahozom! Viszlát!- mondtam, majd elindultam.
- A gyámhivatalba ne feledj el bemenni!- kiabálta még utánnam.
Hazaérve bementem a szobámba, és lefeküdtem az ágyamba. Miért minden ilyen velem történik?
Bekapcsoltam a Black Veil Bridestól a Carolynt nyugtatólag. De nem sikerült, csak a bátyámra tudtam gondolni...
*3 nappal később*
Megint nem megyek az iskolába. Egyszerűen nincs hozzá erőm. Már Kentin és Amber is próbált bejönni, de nem sikerült nekik. Viszont egy nap hallottam, hogy valaki berúgta az ajtót. Egy ismeretlen ismerőst láttam meg az ajtóban.
- Angel...

6. Fejezet (Caleb)

Előszó: Nagyon sajnálom, hogy eddig nem volt rész, de sajnos egy társírónknak távoznia kellett, pontosabban eltűnt, nem értem el sehol. De reménykedem, hogy ammenyire jól tudom írni Morgana szemszögét ( legalábbis remélem, hogy jól írom ), olyan jól fogom írni Caleb szemszögét. És létszi ne kövezzetek meg! 😂

Alig vártam, hogy végre csengessenek. Mikor ez megtörtént, indultam, hogy beszéljek a lánnyal.
- Szia! Engem Calebnek hívnak, és téged?- szólítottam meg kedvesen, amennyire lehetséges ez tőlem. Bár nekem úgy tűnt, neki is elő kellet vennie a kedvesebb oldalát.
- Szia, engem Morganának. Segíthetek valamiben?- kérdezte. Hát...
- Segíthetnél pár dologban, de most nem ezért jöttem, ismerkedni szeretnék. Elhívhatlak ebédelni? Tudok egy jó helyet a közelben.- kérdeztem boldogan. Kissé mintha elgondolkodott volna, de válaszolt.
- Persze, de előbb elköszönnék a barátaimtól.- felelte, majd eltűnt. Szuper! Talán így kapok egy jó pontot kedvességből.
Idő közben kimentem az udvarra, és ott vártam. Körülbelül két perc múlva jött.
- Remélem, nem várattalak meg.- szól kissé lihegve.
- Dehogy, csak két percet vártam.- nyugtattam meg.
Beletúrt a táskájába, majd elővette a cigijét, és egy cuki animés gyújtót. Míly meglepő, animés emo... Ja, én is az vagyok? Hát persze. Melyik nem?
- Kérhetek egy szálat?- kérdeztem édesen. Felém nyújtotta a dobozt, én pedig boldogan kihúztam egy szálat.
Út közben beszélgettünk a családról. Nekem nagyon úgy tűnik, hogy a bátyja sokat jelent neki, mert szinte csak róla beszélt egész úton.
Belépve az étteremben a szokásos illatokat éreztem meg. Leültünk egy egy asztalhoz, rendeltünk, és meg is szólalt a telefonja hívásjelzője.
- Hallo, tessék.- fette fel furán. Ismeretlen szám biztos.
Kisseb beszélgetés után idegesen letette a telefont.
- Be kell mennem a Fővárosi korházba.- mondta idegesen.
- Elkisérlek.- feleltem. Ki tudja, mi miatt kell bemennie.
- Igazán nem szükséges.- hárított.
- Ragaszkodom.- győzködtem.
Egy sóhajtás után bólintott, majd elindultunk.
Belépve a korházba már várta az orvos. Nekem kint kellett maradnom, de egy kicsivel később kijött az orvos.
- Ön kije a lánynak?- kérdezte. Ha meg akarom tudni, hogy mi történt, muszáj hazudnom.
- A ,,pasija".- mondtam egy kicsi bűntudattal.
- Önnek is elmondom akkor, hogy Morgana testvére meghalt balesetben.
- Ennyit mondott a lánynak?- remélem, hogy azért többet.
- Igen, ennyit.- felelte könnyedén.
- Maga egy f*sz, vagy mi!? Nem tudta volna esetleg együttérzőbben mondani? Hisz a testvéréről van szó!- kiabáltam, majd gyorsan elindultam megkeresni a női mosdót, otthagyva a lefagyott orvost.
Nagyon rossz érzésem van, sejtem, most mit csinált a lány. Belépve a női mosdóba egy teljesen összetört lány fogadt, aki szinte már a saját vérében ült.
- Istenem...- suttogtam magam elé, majd felkaptam a szinte eszméletlen lányt.
A lány álapotát látva egy pár orvos próbált megálítani, de én rohantam vele a házam felé.
Szinte betörtem az ajtót, a nővérem pedig idegesen előjött a szobájából.
- Caleb, eztne csináld még egyszer, mert...- kezdett bele, de amint meglátta a lányt, szinte hozzám rohant.
- Azonnal le kell ápolni a sebeket a kezén!- felelte hideg vérrel. Elővett egy elsősegély dobozt, abból egy tűt, cérnát, fertőtlenítő szert, kötszert. Ezek meg honnan vannak?
- Vigyük be a fürdőbe!- mondta idegesen, majd elindultam vele.
A nővérem levette a felsőjét a lánynak, hisz az már tiszta vér volt. Megmosta a kezét, majd elkezdte fertőtleníteni a kezét.
- Te ezeket honnan tudod?- kérdeztem érdeklődve.
- Tudod, neked is kellet már ezt csinálnom...- felelte szomorkásan. Elkezdte varni a lány kezét. Nem beszétem többet, nem akartam elterelni a figyelmét. Pár percel később végzett, majd elkezdett kérdezgetni, hogy mi történt. Én elmeséltem, azt is, hogy ki ez a lány, majd a végén elmosolyodott.
- Hiába is csak egy napja ismered ezt a lányt, úgy látom, jelent neked valamit. Ezért kérlek, most védd meg Őt saját Magától.- felelte.
Én pedig elgondolkoztam. Most mellette kell állnom. Nem hagyhatom, hogy teljesen összetörjön. Hisz sokat jelent Nekem.