Visszaültem a helyemre, de az új srác égető tekintetét folyamatosan éreztem a tarkómon.
Mikor találkozott tekintetünk, szinte elvesztem benne. Annyira gyönyörű szemei vannak... Mit művelsz, Morgana? Még csak a nevét sem tudod! Meg aztán itt van Angel is. Ő is helyes.
Miket beszélek? Most komolyan? Még szinte semmit nem tudok róluk, és mégis azt hiszem, hogy szeretnek?
A csengő hálásan szólalt meg, végre kimehettem. Viszont arra nem számítottam, hogy a második új srác megállít. És most milyen gáz, még a nevét sem tudom...
- Szia! Még csak be sem mutatkoztam. Caleb vagyok. És te?- elővettem kedvesebbik oldalamat, majd válaszoltam.
- Én Morgana vagyok. Segíthetek valamiben?
- Hát, őszintén szólva sok mindenben segíthetnél, de most nem azért jöttem. Ismerkedni szeretnék. Elhívhatlak ebédelni? A közelben tudok egy jó étteremet.- mosolygott rám.
- Egy pillanat, csak még elköszönök a barátaimtól.- bólintott, majd rámkacsintott. Mi?
Megöleltem Ambert, majd elköszöntem tőle, de még előtte megállított.
- Miről beszéltetek Calebbel?- kérdezte huncut mosollyal az ajkain.
- Meghívott ebédelni.- feleltem könnyedén.
- Vááá! És elmész vele?- váltott át kislányos örülésbe, még ugrált is.
- Igen.
- Hogy tudod ezt ilyen könnyedén venni?- játszott csalódottságot.
- Viszlát holnap.- mondtam mosolyogva. Ő csak mosolyogva megrázta a fejét.
Angel eltűnt, nem tudom, hova. Kentől is elköszöntem, majd mentem Celebhez, aki az udvaron várt.
- Remélem, nem várattalak meg nagyon.- mondtam.
- Nem, csak két perce várlak.- mosolygott.
- Oh, akkor rendben.- sóhajtottam.
- Indulhatunk?- kérdezte.
- Persze, csak várj egy pillanatot.- feletem, majd elővettem egy cigit, az animés gyújtóm, majd rágyújtottam. Tudom, nem egészséges, de hát ez van.
- Kaphatok egy szálat?- kérdezte kicsit esdekelve. Úgy látszik, nem csak én ,,szeretem" a cigit.
Elindultunk az étterem felé, és út közben pedig beszélgettünk.
Elmesélte, hogy van egy nővére, Lisának hívják, az apjáról is mesélt, többek között, hogy hagyta el őket. Én is meséltem a családomról, hogy mennyire szeretem Castielet, csak ő maradt nekem.
Az étterembe lépve finom illatok csapták meg az orromat. Leültünk gyorsan egy asztalhoz, majd rendeltünk.
Két percel később elkezdett csörögni a mobilom.
- Hallo, tessék.- szóltam bele.
- Jó napot, Dr. Hoffman vagyok. A bátyáról lenne szó. Ez nem telefontéma, kérem jöjjön be a korházba.
Elmondta, melyik korház az, és kissé idegesen leraktam a telefont.
- Valami baj van?- nézett rám aggódva.
- Be kell mennem a Fővárosi Korházba a bátyám miatt.- mondtam, majd elköszöntem.
- Megyek veled.- mondta, felállt, majd követett.
- Igazán nem szükséges.
- Ragaszkodom.- lépett mellém, sóhajtottam egyet, de végül rábólintottam.
Mikor odaértünk, elmondtam, mi a nevem, majd a nővér elkisért az orvoshoz.
- Jónapot, Castiel Freeman húga vagyok.- nyújtottam a kezem az orvosnak.
- Kérem, üljön le.
Most még idegesebb lettem.
- A bátya autóbalesetet szenvedett. Nem tudtuk már megmenteni. Őszinte részvétem.- mondta, megveregette a vállam, majd elment. Ez... ez lehetetlenség. Miért velem történik ez? Mi lesz most így velem? Az életemnek már semmi érteleme...
Magamhoz vettem a táskám, elővettem belőle a pengém, majd elmentem a mosdóba. Caleb nem lehetett velem az orvosnál, így szerintem ideges, hogy nem tudja, hol vagyok. De minden bizonyára mondott az orvos egy kevéske dolgot neki is.
Leültem a csempére, a hideg pengét hozzányomtam a kezemhez, majd végighúztam rajta a pengét. Ezt még megismételtem pontosan annyiszor, ahány éves volt a bátyóm. Lassan kezdett elhomályosodni minden...
De ekkor kicsapódott az ajtó. Caleb volt az. Mellém guggolt, felkapott, majd elrohant velem valamerre. Már nem emlékszem, mivel magába húzott az édes sötétség...
Mikor találkozott tekintetünk, szinte elvesztem benne. Annyira gyönyörű szemei vannak... Mit művelsz, Morgana? Még csak a nevét sem tudod! Meg aztán itt van Angel is. Ő is helyes.
Miket beszélek? Most komolyan? Még szinte semmit nem tudok róluk, és mégis azt hiszem, hogy szeretnek?
A csengő hálásan szólalt meg, végre kimehettem. Viszont arra nem számítottam, hogy a második új srác megállít. És most milyen gáz, még a nevét sem tudom...
- Szia! Még csak be sem mutatkoztam. Caleb vagyok. És te?- elővettem kedvesebbik oldalamat, majd válaszoltam.
- Én Morgana vagyok. Segíthetek valamiben?
- Hát, őszintén szólva sok mindenben segíthetnél, de most nem azért jöttem. Ismerkedni szeretnék. Elhívhatlak ebédelni? A közelben tudok egy jó étteremet.- mosolygott rám.
- Egy pillanat, csak még elköszönök a barátaimtól.- bólintott, majd rámkacsintott. Mi?
Megöleltem Ambert, majd elköszöntem tőle, de még előtte megállított.
- Miről beszéltetek Calebbel?- kérdezte huncut mosollyal az ajkain.
- Meghívott ebédelni.- feleltem könnyedén.
- Vááá! És elmész vele?- váltott át kislányos örülésbe, még ugrált is.
- Igen.
- Hogy tudod ezt ilyen könnyedén venni?- játszott csalódottságot.
- Viszlát holnap.- mondtam mosolyogva. Ő csak mosolyogva megrázta a fejét.
Angel eltűnt, nem tudom, hova. Kentől is elköszöntem, majd mentem Celebhez, aki az udvaron várt.
- Remélem, nem várattalak meg nagyon.- mondtam.
- Nem, csak két perce várlak.- mosolygott.
- Oh, akkor rendben.- sóhajtottam.
- Indulhatunk?- kérdezte.
- Persze, csak várj egy pillanatot.- feletem, majd elővettem egy cigit, az animés gyújtóm, majd rágyújtottam. Tudom, nem egészséges, de hát ez van.
- Kaphatok egy szálat?- kérdezte kicsit esdekelve. Úgy látszik, nem csak én ,,szeretem" a cigit.
Elindultunk az étterem felé, és út közben pedig beszélgettünk.
Elmesélte, hogy van egy nővére, Lisának hívják, az apjáról is mesélt, többek között, hogy hagyta el őket. Én is meséltem a családomról, hogy mennyire szeretem Castielet, csak ő maradt nekem.
Az étterembe lépve finom illatok csapták meg az orromat. Leültünk gyorsan egy asztalhoz, majd rendeltünk.
Két percel később elkezdett csörögni a mobilom.
- Hallo, tessék.- szóltam bele.
- Jó napot, Dr. Hoffman vagyok. A bátyáról lenne szó. Ez nem telefontéma, kérem jöjjön be a korházba.
Elmondta, melyik korház az, és kissé idegesen leraktam a telefont.
- Valami baj van?- nézett rám aggódva.
- Be kell mennem a Fővárosi Korházba a bátyám miatt.- mondtam, majd elköszöntem.
- Megyek veled.- mondta, felállt, majd követett.
- Igazán nem szükséges.
- Ragaszkodom.- lépett mellém, sóhajtottam egyet, de végül rábólintottam.
Mikor odaértünk, elmondtam, mi a nevem, majd a nővér elkisért az orvoshoz.
- Jónapot, Castiel Freeman húga vagyok.- nyújtottam a kezem az orvosnak.
- Kérem, üljön le.
Most még idegesebb lettem.
- A bátya autóbalesetet szenvedett. Nem tudtuk már megmenteni. Őszinte részvétem.- mondta, megveregette a vállam, majd elment. Ez... ez lehetetlenség. Miért velem történik ez? Mi lesz most így velem? Az életemnek már semmi érteleme...
Magamhoz vettem a táskám, elővettem belőle a pengém, majd elmentem a mosdóba. Caleb nem lehetett velem az orvosnál, így szerintem ideges, hogy nem tudja, hol vagyok. De minden bizonyára mondott az orvos egy kevéske dolgot neki is.
Leültem a csempére, a hideg pengét hozzányomtam a kezemhez, majd végighúztam rajta a pengét. Ezt még megismételtem pontosan annyiszor, ahány éves volt a bátyóm. Lassan kezdett elhomályosodni minden...
De ekkor kicsapódott az ajtó. Caleb volt az. Mellém guggolt, felkapott, majd elrohant velem valamerre. Már nem emlékszem, mivel magába húzott az édes sötétség...