2.fejezet(Angel)

Egy emo lány...
Ahogy beléptem az a néhány ember az osztályban, és köztük a lány is rám emelte a tekintetét. Egy fél percig egymás szemébe néztünk, de én elkaptam egy idő után a tekintetem. Körbenéztem a terembe, hogy hol van szabad hely és találtam is egyet a lány előtt. Odamentem, ledobtam a táskám és hátrafordultam.
- Hello! - köszöntem a lánynak, de mintha meg sem hallottam volna. -Halló! Héj! - mondtam és a szeme előtt integettem és erre egy kicsit összerezzent. - Héj, Minden rendben Itt szólongatlak, de meg sem szólalsz. - hirtelen megrázta a fejét és végre rám figyelt.
- Oh, sajnálom, csak elgondolkoztam. Te új vagy, ha minden igaz. Szia, a nevem Morgana! És a tiéd? - kérdezte kíváncsian.
- Semmi gond. A nevem Angel. Igen, ez fiú név. - mondtam mosolyogva.
- Gondoltam, hogy fiú név, hiszen fiú vagy. - mondta és ő is elmosolyodott. Aztán ezt a rövid társalgásunkat egy férfi zavarta meg, aki minden bizonnyal az osztályfőnökünk. Morgana szólt nekem, hogy ki kéne mennem a tanári asztalhoz. Felálltam és odamentem a tanár mellé. Velem szembe mindenki tágra nyílt szemekkel nézett engem. Biztos az emo stílusom miatt.
- Sziasztok! Mint látjátok megérkezett az egyik új diák. - vázolta fel a helyzetet a tanár. A többi diák arca elképedt és elkezdtek sutyorogni, valami olyasmiket, hogy"Hogy érti, hogy az egyik?" "Lesz még egy új?". A tanár hirtelen felém fordult. - És most mutatkozz be az osztálynak!
- Angelnek hívnak, 16 éves vagyok, a nagynénémmel és a nagybátyámmal lakom és itt élek Londonban. Ennyit rólam. - ezzel a mondattal befejeztem és a helyemre mentem.
Az óra maradék részében minden tudnivalót, kötelező programot és mindenféle hülyeséget elmondott a tanár az évvel kapcsolatban. Nagyon unalmas óra volt. Az egész nap unalmas volt. És idegesítő. A folyosón mászkáló diákok megbámultak, vagy összesúgtak mellettem. Mintha valami ufó lennék, ami az 51-es körzetből szabadult. Nagyon zavaró volt, de próbáltam tudomást sem venni róluk. Próbáltam a lehető legkevesebbet tartózkodni a folyosón és inkább a terembe maradni, de ott is majdnem ugyan ez volt a helyzet. A mögöttem ülő lányokkal elbeszélgettem a napot. Morgana mellett egy szőke hajú Amber nevű lány ült, aki szintén emós volt. Mellettem nem ült senki és nekem ez tökéletes volt. Nagyon szeretem a magányt...
Uncsi volt a nap egészen a negyedik szünet végéig. A terembe belépve egy ma még nem látott emo srácot láttunk meg... Emo uralom lesz lassan az osztályban.

1. Fejezet (Morgana)

De hát ő... Emo...
A tekintetünk összekapcsolódott, de éppen csak pár pillanatra, mert Ő elkapta a tekintetét. Most kellemesen csalódtam. Azt hittem, hogy megint egy felnyalt hajú, ,,félistenvagyok" srác jön, de ez nem így történt.
- Szóval Ő lenne az új srác... - jegyezte meg barátosném egy csepp meglepetéssel a hangjában.
- Igen...- feleltem a gondolataimba mélyedve. Vajon hogy hívják? Hány éves? Miért olyan a stílusa, mint nekem?
Arra eszméltem fel, hogy valaki szólongat, és mintha egy kis aggódás lenne a hangjába.
- Héj, minden rendben? Itt szólongatlak, de meg sem szólalsz. - Ő volt az. Vajon mit mondhatott? Miért jött pont ide, Hozzám? De jó, hogy ilyenkor merülök a gondolataimba...
- Oh, sajnálom, csak elgondolkoztam. Te új vagy, ha minden igaz. Szia, a nevem Morgana, és a tiéd?- kérdeztem kiváncsian.
- Semmi gond. A nevem Angel. Igen, ez fiúnév. - felete mosolyogva.
- Gondoltam, hogy fiú név, mivel fiú vagy. - jegyeztem meg mosolyogva. Az ajtón belépett Hoffman tanár úr, így szóltam a fiúnak is, ő pedig felállt, és kiment.
- Sziasztok! Mint látjátok, megérkezett az egyik új diák! - mondta mindenkinek a tanár. Mit ért az alatt, hogy az egyik?
Nem gondolkoztam rajta túl sokáig, ugyanis a tanár a srác felé fordult, majd folytatta:
- És most mutatkozz be az osztálynak! - szólította fel, Ő pedig készségesen megtette, amire kérték.
- Angelnek hívnak, 16 éves vagyok, a nagynénémmel és nagybátyámmal lakom, és itt élek Londonban. Ennyit rólam. - fejezte be, és leült a helyére, ami történetesen az én padom előtt van.
A nap nagy része unalmasan telt. Az idei év feladatairól beszéltünk, viszont a negyedik szünet végén, a terembe belépve egy ismeretlen embert láttam meg. Egy srác, aki szintén emo... Mire kell még számítanom ebben az évben, istenem?

Sziasztok! Remélem, elnyerte a tetszéseteket ez a rész! Továbbá, változott a design, és a fejlécet innen is köszönjük Rose Briar - nek!

A kezdetek (három)

Caleb

Naplóbejegyzés: Augusztus 29, péntek  

A házkulcs kettőt fordult a zárban, és az ajtó készségesen megadta magát. A huzat nagy erővel csapta utánam az ajtót, én pedig arra sem vettem a fáradtságot, hogy megállítsam a becsapódást. Hadd szóljon! Otthon senkim sincs akit érdekelne, a szomszédok pedig hidegen hagynak. A becsapódás zaja visszhangzott az emeletes tömbházban. Beléptem a kicsi, autóillatosítótól bűzölgő otthonunkba. A konyhába érve első dolgom volt tágra nyitni az ablakot a huzat ellenére. Inkább a huzat, mint a gyomorforgató illatosító. Az illatosító egy dolgot jelez nekem: a mostoha apám ma reggel megint itt járt. A mostoha apám kemény dohányos, és hiába dohányzom én is, anyám tudja, hogy gyűlölöm, ezért mielőbb elmegy dolgozni. De ez sem segít, csak elnyomja a szagot, eltűntetni soha sem fogja. Ahogyan a mostoha apám jelenlétét sem tudja elfogadtatni velem. Ahogyan azt sem, hogy teljesen egyedül vagyok. 

A táskám a sarokban, én pedig a szokásos módon kerítettem elő a pengéket. A nővérem tud a vagdosásaimról, a fenébe is, tud róluk. Éppen ezért dugja el a legtöbb éles tárgyat itthon. A francba is, mintha kisgyerek lennék, aki elől rejtegetni kellene valamit. Nem érti meg, hogy ezzel csak rosszat tesz nekem, hogy a szabadulásom korlátozza. A körmömmel felpattintottam a fapadló egy kiálló darabkáját, ami alatt meg is találtam az aprócska pengét. Ez a rejtekhelyem, ahol eldughatom a segítőm. Lisa itt sohasem keresné.

A nyitott ablak mellett bömböltettem a rockom. A pengét a bőröm fölé emeltem és becsuktam a szemem. A légzésem felgyorsult, amint elhatalmasodott a fájdalom, úgy fizikai, mint mentális. 

Hazudnék, ha azt mondanám sokan kérdezték már miért vagyok emós. Ez baromság, senkit sem érdekel mit teszek magammal. Kit érdekel, hogy mások okozta fájdalom miatt hasítom fel a bőröm. 

Ez valami betegség? Nem. Ez életforma. 

Gondolom illendő lenne elmesélnem, hogyan jutottam idáig. Nos, az egész ott kezdődött, hogy a szüleim elváltak. Még csak óvodás voltam, nem értettem mi történik a családomban. Egyszer csak apa nem jött többé haza. Lisát jobban megviselte a dolog, hisz ő két évvel idősebb nagyobb nálam. De én sem maradhattam ki, az apahiány az iskolába kerülésemkor mutatkozott legjobban. És akkor akkorát ütött, hogy alig álltam a lábamon. Mindenki tudja, hogy elvált szülők gyermekei mindig szívnak, így én lettem a kiközösített srác az osztályban. Így lettem mindenki box-zsákja, akit bűntudat nélkül lehet földbe tiporni. És akkor már nem tehettem semmit, hisz még apám sem volt, akit érdekelne miért vagyok tele kék foltokkal, miért van tele izzó vágásokkal a karom. Nem tehettem már semmit, nem tudtam máson bosszút állni, csak a saját magam gyengeségén. Ezért nyúlok szinte minden nap a pengékhez. Ők bántanak, mert megtehetik, hisz fekete bárány vagyok, én pedig magamat bántom mások miatt. Ez egy őrült mókuskerék, amiből nincs szabadulás.

A kezemből kiesett a véres penge, megfáradt tekintetem pedig a falióra vörös számaira esett. Mindjárt hét óra. Lisa fél óra múlva hazajön. Sóhajtottam és a kezemmel a halántékom dörzsöltem. Még fel kell törölnöm a karmazsin vércseppeket a padlóról.

X 

Lisa pontosan 7:35-kor benyitott a szobámba, ahogyan azt vártam is. Tudtam, hogy már öt perce hazajött, csak előbb ellenőrizte vannak-e vércseppek a padlón, mielőtt benyit hozzám. Nem húzom ki a fülhallgatót a fülemből, mégis hallom ahogyan magában morgolódik és rágódik. Tudja, mit teszek magammal, és dühíti, hogy semmit sem tehet ellene. Nagyon is tudja, miért teszem és azt is, hogy mikor. Tudja, hogy néhány perce, még patakokban csorgott rólam a vér és a könny. Most felkapcsolhatná a villanyt a szobámban, de nem teszi, mert tudja, azért van félhomály, mert még mindig duzzadt a szemem. A szőnyeg eltompítja a lépései hangját, én mégis teljesen biztos vagyok, hogy felém közeledik. Nagyot nyelek és várom a szentleckét, hisz mindig megkapom, de semmit sem érek vele. Aztán váratlanul érezem a meleg és törékeny kezét a vállamon. Olyan a keze, mint anyának, gondolom és nagyot nyelek, próbálok minél kevesebbet gondolni a szüleimre. Nem is mertem a nőveremre nézni, tudom, hogy csak jót akar, de néha jobb nem is próbálkozni. Nem emelem a tekintetem Lisára, mert talán újra előtörnek a könnyeim. A szám válaszra nyitottam, a csend közöttünk nyomasztó és terhes lett, úgy éreztem csak egyre mélyebbre fogok süllyedni ha nem mondok valamit. Amikor végre szólni akartam valamit Lisa lehajolt hozzám és megsimította az arcom.

-           -Tudom, hogy nehéz öcsi. De túl leszünk rajta. –mondta csendesen, talán inkább magát biztatta, mint engem, habár én minden szót hallottam, mert észrevétlenül lenémítottam a zenét – Te túl leszel rajta. Ahogyan mindannyian.

A keze a vállamról a jobb karomra csúszott. Megfigyeltem Lisa óvatosságát, amikor a keze végigcsúszott a kezemen. Sejtette, melyik kezemen vágom magam. 

-          - Hétfőn suli, tudod… - Lisa hangja megállt a mondat közepén, mintha pengével vágták el a mondanivalóját, éreztem a keze megremeg az enyémen, aztán újra magabiztosan folytatta – De no problem, megoldod, igaz öcsi?   

Lisa bátorítóan mosolygott, koszos szőke haja bal szemébe lógott. Megkönnyebbült, mikor rá néztem. Itt a szép hazugságok ideje, gondoltam és bólintottam. Ő is bólintott, majd mindketten egy halvány mosolyt erőltettünk az arcunkra. Én nem vagyok szomorú, csak mar a kegyetlen hazugság tudata. Mert mi Lisával hazudunk egymásnak. Úgy teszünk mintha minden rendben lenne, és csak egy kicsi döccenés van most az életünkben. Pedig nem így van. El sem telik két nap és én újra vágni fogom magam, Lisa pedig újra megpróbálja lenyelni a tudatot, hogy az öccse lassan tönkre teszi magát. Semmi sincs rendben. Azért tisztázzuk, én nem vádolom Lisát. Ő csak megpróbálja kitölteni az űrt bennem és meggyógyítani. Nézem, ahogyan sovány és törékeny alakja kisétál a szobából és eltűnik a lakás sötét folyosóján. Szeretem Lisát, de nem tud anyám helyett anyám lenni, ahogyan a démonjaimat sem tudja elűzni. Kitépem a fülemből a fülhallgatót és a szoba sarkába dobom, az agyam máris azon jár, hogy megtaláljam a szobámba rejtett két pengét…

Made a wrong turn once or twice
Dug my way out, blood and fire
Bad decisions, that's alright
Welcome to my silly life

Mistreated, misplaced, misunderstood
Miss 'No way, it's all good'
It didn't slow me down.
Mistaken, always second guessing
Underestimated, look I'm still around

Pretty, pretty please, don't you ever, ever feel
Like you're less than fucking perfect
Pretty, pretty please, if you ever, ever feel
Like you're nothing, you're fucking perfect to me

A kezdetek (kettő)

„Angel szemszöge”

-Angel! Indulnod kéne! – hallottam nagynéném hangját a földszintről.
- Megyek már! – mondtam unott hangon, miközben éppen lejöttem a lépcsőn.
- Jó legyél fiatal úr! – mondta mosolyogva Dorothy néni.
- Persze… - mondtam unottan. Semmi kedvem nem volt bemenni egy vadidegen iskolába, csomó ismeretlen ember közé és semmi kedvem nem volt a stílusom miatti kirekesztéshez. Az emo stílusúakat mindig kirekesztik. Legalábbis az előző iskoláimban így volt. – Sziasztok! – köszöntem el a házban tartózkodó rokonaimtól és elindultam a suli fellé.

Kint csípős hideg szél fújt. Szeptember eleje volt. Több mint egy évvel ezelőtt volt, hogy a nagybátyámékhoz kerültem…

Egészen kicsi koromba kezdődött minden. Apám szinte sose volt józan. Éjjel-nappal vedelt. Szegény anyám nem is értem, hogy bírta mellette olyan sokáig. Folyton veszekedtek…pontosabban az apám üvöltözött anyuval ha valami nem tetszett neki. Szegény gyenge édesanyám… semmit nem tudott vele kezdeni. Gyönyörű nő volt, gyönyörű porcelán bőrrel és hosszú fekete hajjal. Szemei kéken ragyogtak, akár a zafír. Olyan gyönyörű szeme senkinek nincs ezen a világon, mint neki volt.

Amikor tizennégy éves voltam apám a sárga földig leitta magát. Amikor hazaért egyből odatámolygott anyámhoz és ingerült hangon ráüvöltött.
- Te asszony! Azt hallottam a kocsmában, hogy láttak téged egy másik palival egy hotelbe bemenni! – mondta és erősen megszorította a nő hófehér karját.
- Mi- Miről beszélsz? É-Én sose tennék ilyet! – mondta anyu holtsápadt arccal.
- Ne hazudj nekem! – mondta idegesen a férfi és még erősebben rászorított a gyenge karra, kinek tulajdonosa fájdalmasan felsikított. Így folytatódott ez az ”eszmecsere”, amíg a férfi egyszer csak felkapta a tőle nem messze lévő nagykést. Miközben beszélt a késsel veszettül hadonászott.
- Most megtanítalak arra, hogy mi jár annak, aki megcsalja a párját! – mondta és suhintott egyet a késsel…

A következő, amire emlékszem, hogy anyám a földre zuhan, minden csupa vér, és hiába szólítgattam, már nem felelt. Tudtam, hogy meghalt. A vágás a nyakát érte, pont a nyaki ütőeret… Ezután apám börtönbe került életfogytig és én a nagybátyámékhoz kerültem. Azóta többször is megpróbáltam véget vetni a szenvedésemnek és megszabadulni az űrtől, amit anyám elvesztése hagyott. Akár az életem árán is megszabadultam volna ezektől a terhektől. Többször is megpróbáltam vízbe fojtani magam vagy felvágni az ereimet, de a nagynéném mindig megmentett…

A nagynéném Dorothy és a nagybátyám Mark. Mind a ketten a kórházban dolgoznak. Mark bácsi sebész, Dorothy néni pedig a balesetin dolgozik. Egy ideig pszichológushoz is küldtek, de sajnos semmi változást nem eredményezett…

Kicsit késésben voltam így sietősre fogtam a tempót. A suliba beérve elintéztem a papírokat és az igazgató úr elvezetett a termemhez. Nagy levegőt vettem és beléptem a terembe. A legelső dolog, amit észrevettem egy lány volt…Egy emo lány…