4. Fejezet (Morgana)

Visszaültem a helyemre, de az új srác égető tekintetét folyamatosan éreztem a tarkómon.
Mikor találkozott tekintetünk, szinte elvesztem benne. Annyira gyönyörű szemei vannak... Mit művelsz, Morgana? Még csak a nevét sem tudod! Meg aztán itt van Angel is. Ő is helyes.
Miket beszélek? Most komolyan? Még szinte semmit nem tudok róluk, és mégis azt hiszem, hogy szeretnek?
A csengő hálásan szólalt meg, végre kimehettem. Viszont arra nem számítottam, hogy a második új srác megállít. És most milyen gáz, még a nevét sem tudom...
- Szia! Még csak be sem mutatkoztam. Caleb vagyok. És te?- elővettem kedvesebbik oldalamat, majd válaszoltam.
- Én Morgana vagyok. Segíthetek valamiben?
- Hát, őszintén szólva sok mindenben segíthetnél, de most nem azért jöttem. Ismerkedni szeretnék. Elhívhatlak ebédelni? A közelben tudok egy jó étteremet.- mosolygott rám.
- Egy pillanat, csak még elköszönök a barátaimtól.- bólintott, majd rámkacsintott. Mi?
Megöleltem Ambert, majd elköszöntem tőle, de még előtte megállított.
- Miről beszéltetek Calebbel?- kérdezte huncut mosollyal az ajkain.
- Meghívott ebédelni.- feleltem könnyedén.
- Vááá! És elmész vele?- váltott át kislányos örülésbe, még ugrált is.
- Igen.
- Hogy tudod ezt ilyen könnyedén venni?- játszott csalódottságot.
- Viszlát holnap.- mondtam mosolyogva. Ő csak mosolyogva megrázta a fejét.
Angel eltűnt, nem tudom, hova. Kentől is elköszöntem, majd mentem Celebhez, aki az udvaron várt.
- Remélem, nem várattalak meg nagyon.- mondtam.
- Nem, csak két perce várlak.- mosolygott.
- Oh, akkor rendben.- sóhajtottam.
- Indulhatunk?- kérdezte.
- Persze, csak várj egy pillanatot.- feletem, majd elővettem egy cigit, az animés gyújtóm, majd rágyújtottam. Tudom, nem egészséges, de hát ez van.
- Kaphatok egy szálat?- kérdezte kicsit esdekelve. Úgy látszik, nem csak én ,,szeretem" a cigit.
Elindultunk az étterem felé, és út közben pedig beszélgettünk.
Elmesélte, hogy van egy nővére, Lisának hívják, az apjáról is mesélt, többek között, hogy hagyta el őket. Én is meséltem a családomról, hogy mennyire szeretem Castielet, csak ő maradt nekem.
Az étterembe lépve finom illatok csapták meg az orromat. Leültünk gyorsan egy asztalhoz, majd rendeltünk.
Két percel később elkezdett csörögni a mobilom.
- Hallo, tessék.- szóltam bele.
- Jó napot, Dr. Hoffman vagyok. A bátyáról lenne szó. Ez nem telefontéma, kérem jöjjön be a korházba.
Elmondta, melyik korház az, és kissé idegesen leraktam a telefont.
- Valami baj van?- nézett rám aggódva.
- Be kell mennem a Fővárosi Korházba a bátyám miatt.- mondtam, majd elköszöntem.
- Megyek veled.- mondta, felállt, majd követett.
- Igazán nem szükséges.
- Ragaszkodom.- lépett mellém, sóhajtottam egyet, de végül rábólintottam.
Mikor odaértünk, elmondtam, mi a nevem, majd a nővér elkisért az orvoshoz.
- Jónapot, Castiel Freeman húga vagyok.- nyújtottam a kezem az orvosnak.
- Kérem, üljön le.
Most még idegesebb lettem.
- A bátya autóbalesetet szenvedett. Nem tudtuk már megmenteni. Őszinte részvétem.- mondta, megveregette a vállam, majd elment. Ez... ez lehetetlenség. Miért velem történik ez? Mi lesz most így velem? Az életemnek már semmi érteleme...
Magamhoz vettem a táskám, elővettem belőle a pengém, majd elmentem a mosdóba. Caleb nem lehetett velem az orvosnál, így szerintem ideges, hogy nem tudja, hol vagyok. De minden bizonyára mondott az orvos egy kevéske dolgot neki is.
Leültem a csempére, a hideg pengét hozzányomtam a kezemhez, majd végighúztam rajta a pengét. Ezt még megismételtem pontosan annyiszor, ahány éves volt a bátyóm. Lassan kezdett elhomályosodni minden...
De ekkor kicsapódott az ajtó. Caleb volt az. Mellém guggolt, felkapott, majd elrohant velem valamerre. Már nem emlékszem, mivel magába húzott az édes sötétség...