5.fejezet (Angel)

Az újonnan feltűnt emo srác leült az osztály túlsó felében egy üres padba. Sötétbarna haja és zöld szeme volt. A bal szemöldökében és az orrában egy-egy piercing díszelgett. A szemem sarkából láttam, hogy végigmért engem. A szemébe halvány rokonszenvet véltem felismerni. Már első pillantásra meg lehetett állapítani, hogy eltérőek vagyunk. Belőle sugárzik a magabiztosság. Velem ellentétbe nem tűnik olyan zárkózottnak. Már az öltözködése is ellentétes az enyémmel. Amíg én még a teremben is képes voltam kapucnis pulcsiban ülni a kapucnit a fejemre húzva, ő egy sima fekete trikóban ült, ami ráfeszült izmos felsőtestére. A szék támláján volt a dzsekije és lazán a padra dőlve figyelte a mögöttem ülő Morganat. A szemével szinte felfalta a lányt. Én csak elfordultam az ablak felé és próbáltam leplezni a nem tetszésemet. Örültem, hogy még egy emo srác, de a tekintete, amivel Morganat figyelte nem tetszett.
Az órán nem tudtam figyelni. Egyszerűen a fáradtság és a gondolataim ide oda cikázása meggátolt a figyelemben. Mondjuk unalmas óra lehetett, mert a fele osztály aludt. Kicsöngetéskor a tanár még utánunk kiabált valami olyasmit, hogy "Ne felejtsétek el a házikat!". Amint alkalmam volt rá kislisszoltam a teremből és elindultam hazafelé. Lassan lépkedtem a járdán. A fejemet lehajtva haladtam. A kapucnim a fejembe húztam és küzdöttem a szembe széllel. Az egyik kereszteződénél megálltam a zebránál, mert éppen pirosat kaptam. Bár...Aminek szemtanúja volta annak következményei voltak a jövőmben. De ezt abban a pillanatban még csak nem is sejtettem.
Egy motoros állt a tőlem jobboldalra lévő sávban. Éppen zöldet kapott és szabályosan elindult,amikor előttem elszáguldott egy autós, mit sem törődve a pirossal, vagy hogy a motorosnak lett volna elsőbbsége akkor, ha nem működtek volna a lámpák. A szemem előtt ütötte el a száguldó autós a motoros férfit. Mellettem egy nő ijedten felsikított. Az autós padlófékkel megállt, de a sokktól nem bírt kiszállni az autóból még jó öt percig. Minden járókelő szörnyülködve nézte mi történt és valaki még próbált is segíteni az elgázolt férfin. Én szinte tétovázás nélkül nyúltam a telefonomhoz és tárcsáztam a mentők számát.
- Halló! Angel Bailey vagyok és egy gázolásos autó balesetet szeretnék bejelenteni.
- Hol tartózkodik jelenleg? - kérdezte a vonal túlsó végéről egy nő. Én bemondtam neki a pontos címet és ők már küldték is a mentőt a helyszínre.
Időközben a rendőrök is megérkeztek. A mentősök is megérkeztek a helyszínre és elvitték sürgősen a kórházba a súlyosan sérült motorost.
Miután a mentők éles szirénázással távoztak a rendőrök felmérték a helyszínt és a szemtanúkat is végigkérdezték, hogy mi történt pontosan. Hozzám is odajöttek és kifaggattak a látottakról. Én elmondtam mindent, azt is, hogy én hívtam ki a mentőket a helyszínre. A rendőr mindet felírt gondosan és elkérte a mobil számomat, arra az esetre, ha a lehetséges tárgyaláson nekem is meg kéne jelennem akkor tudjanak értesíteni. Ezután megkérdtek mindenkit, hogy távozzanak a helyszínről.
Sietősebben vettem a lépéseimet és minden vágyam az volt, hogy hazaérjek. Otthon gyorsan kinyitottam a bejárati ajtót és amint beértem be is csuktam azt. A hátamat nekivetettem az ajtónak és lerogytam a földre. Különféle gondolatok cikáztak az agyamba.
- Mi van ha nem éli túl? Miért mindig én látok ilyeneket? - motyogtam az orrom alatt és az előttem lévő járólapokat figyeltem. Már ezen kívül két autó baleset szemtanúja is voltam különböző városokban. Ezek előtt pedig...láttam ahogy az apám hidegvérrel megölte az édesanyámat, valami hülye kocsmás pletyka miatt.
Pár perc múlva feltápászkodtam a földről és felvánszorogtam a szobámig. A szobám falai feketék voltak és a szobám közepén egy fekete baldachinos ágy volt, rajta fekete ágynemű huzattal. Mellette fekete éjjeli szekrények és vele szembe fekete könyvespolcok. Az egyik sarokba a szintén fekete íróasztal. A bútorok feketeségéből kitűntek a fehér tárgyak, amiket a nagynéném választott, hogy ne legyen olyan sötét a szoba. Az egyik éjjeli szekrényen a fehér kislámpa, az asztalomon a fehér egérpad és a fehér monitor a gépemhez, aminek a háza fekete és fehér színű volt, de inkább a fehér szín dominált. Az ablakom előtt volt a festőállványom és a festős cuccaim a földön a rajztáblámra helyezve. A padlón szanaszét hevertek a kész és félkész rajzok és festmények vázlatai. Az ágyamon hevert a klasszikus gitárom. A szekrényekre ragasztva a rajzaim és mindenféle tervek. Az ágyamon a gitár mellett kották és szövegek. Az íróasztal melletti szemetes kukában és mellett papírgalacsinok halmai sorakoztak.
Ha éppen nem alszom vagy vagdosom magam, akkor mindig valamit rajzolok, festek vagy éppen dalt írok. Sokan nem gondolják rólam, hogy "művész lélek" vagyok. Bár szinte senki nem tud rólam semmit. Ez a zárkózottságom és a bizonytalanságom miatt van. A szobám meg még egy fiúhoz képest is rendetlen. Mindenhol papír, papír és papír.
A táskám a sarokban landolt és a táblámról gyors mozdulatokkal eltávolítottam a festőpalettámat, az ecseteimet és minden mást és csak a grafitjaimat hagytam rajta. Magamhoz vettem egy lapot és az ágyamon némi helyet teremtve nekiláttam a rajzoláshoz. Csak rajzoltam és rajzoltam, mert megszállt az ihlet. Egy emo angyallal kellett találkoznom ahhoz, hogy újra rajzolni tudjak. Aznap nem is vagdostam magam és nem csináltam semmit se, ami miatt aggódtak volna a nagybátyámék. Csak ültem és rajzoltam azt a lányt, aki a legszebb volt mind közül, akiket valaha láttam...