A kezdetek (három)

Caleb

Naplóbejegyzés: Augusztus 29, péntek  

A házkulcs kettőt fordult a zárban, és az ajtó készségesen megadta magát. A huzat nagy erővel csapta utánam az ajtót, én pedig arra sem vettem a fáradtságot, hogy megállítsam a becsapódást. Hadd szóljon! Otthon senkim sincs akit érdekelne, a szomszédok pedig hidegen hagynak. A becsapódás zaja visszhangzott az emeletes tömbházban. Beléptem a kicsi, autóillatosítótól bűzölgő otthonunkba. A konyhába érve első dolgom volt tágra nyitni az ablakot a huzat ellenére. Inkább a huzat, mint a gyomorforgató illatosító. Az illatosító egy dolgot jelez nekem: a mostoha apám ma reggel megint itt járt. A mostoha apám kemény dohányos, és hiába dohányzom én is, anyám tudja, hogy gyűlölöm, ezért mielőbb elmegy dolgozni. De ez sem segít, csak elnyomja a szagot, eltűntetni soha sem fogja. Ahogyan a mostoha apám jelenlétét sem tudja elfogadtatni velem. Ahogyan azt sem, hogy teljesen egyedül vagyok. 

A táskám a sarokban, én pedig a szokásos módon kerítettem elő a pengéket. A nővérem tud a vagdosásaimról, a fenébe is, tud róluk. Éppen ezért dugja el a legtöbb éles tárgyat itthon. A francba is, mintha kisgyerek lennék, aki elől rejtegetni kellene valamit. Nem érti meg, hogy ezzel csak rosszat tesz nekem, hogy a szabadulásom korlátozza. A körmömmel felpattintottam a fapadló egy kiálló darabkáját, ami alatt meg is találtam az aprócska pengét. Ez a rejtekhelyem, ahol eldughatom a segítőm. Lisa itt sohasem keresné.

A nyitott ablak mellett bömböltettem a rockom. A pengét a bőröm fölé emeltem és becsuktam a szemem. A légzésem felgyorsult, amint elhatalmasodott a fájdalom, úgy fizikai, mint mentális. 

Hazudnék, ha azt mondanám sokan kérdezték már miért vagyok emós. Ez baromság, senkit sem érdekel mit teszek magammal. Kit érdekel, hogy mások okozta fájdalom miatt hasítom fel a bőröm. 

Ez valami betegség? Nem. Ez életforma. 

Gondolom illendő lenne elmesélnem, hogyan jutottam idáig. Nos, az egész ott kezdődött, hogy a szüleim elváltak. Még csak óvodás voltam, nem értettem mi történik a családomban. Egyszer csak apa nem jött többé haza. Lisát jobban megviselte a dolog, hisz ő két évvel idősebb nagyobb nálam. De én sem maradhattam ki, az apahiány az iskolába kerülésemkor mutatkozott legjobban. És akkor akkorát ütött, hogy alig álltam a lábamon. Mindenki tudja, hogy elvált szülők gyermekei mindig szívnak, így én lettem a kiközösített srác az osztályban. Így lettem mindenki box-zsákja, akit bűntudat nélkül lehet földbe tiporni. És akkor már nem tehettem semmit, hisz még apám sem volt, akit érdekelne miért vagyok tele kék foltokkal, miért van tele izzó vágásokkal a karom. Nem tehettem már semmit, nem tudtam máson bosszút állni, csak a saját magam gyengeségén. Ezért nyúlok szinte minden nap a pengékhez. Ők bántanak, mert megtehetik, hisz fekete bárány vagyok, én pedig magamat bántom mások miatt. Ez egy őrült mókuskerék, amiből nincs szabadulás.

A kezemből kiesett a véres penge, megfáradt tekintetem pedig a falióra vörös számaira esett. Mindjárt hét óra. Lisa fél óra múlva hazajön. Sóhajtottam és a kezemmel a halántékom dörzsöltem. Még fel kell törölnöm a karmazsin vércseppeket a padlóról.

X 

Lisa pontosan 7:35-kor benyitott a szobámba, ahogyan azt vártam is. Tudtam, hogy már öt perce hazajött, csak előbb ellenőrizte vannak-e vércseppek a padlón, mielőtt benyit hozzám. Nem húzom ki a fülhallgatót a fülemből, mégis hallom ahogyan magában morgolódik és rágódik. Tudja, mit teszek magammal, és dühíti, hogy semmit sem tehet ellene. Nagyon is tudja, miért teszem és azt is, hogy mikor. Tudja, hogy néhány perce, még patakokban csorgott rólam a vér és a könny. Most felkapcsolhatná a villanyt a szobámban, de nem teszi, mert tudja, azért van félhomály, mert még mindig duzzadt a szemem. A szőnyeg eltompítja a lépései hangját, én mégis teljesen biztos vagyok, hogy felém közeledik. Nagyot nyelek és várom a szentleckét, hisz mindig megkapom, de semmit sem érek vele. Aztán váratlanul érezem a meleg és törékeny kezét a vállamon. Olyan a keze, mint anyának, gondolom és nagyot nyelek, próbálok minél kevesebbet gondolni a szüleimre. Nem is mertem a nőveremre nézni, tudom, hogy csak jót akar, de néha jobb nem is próbálkozni. Nem emelem a tekintetem Lisára, mert talán újra előtörnek a könnyeim. A szám válaszra nyitottam, a csend közöttünk nyomasztó és terhes lett, úgy éreztem csak egyre mélyebbre fogok süllyedni ha nem mondok valamit. Amikor végre szólni akartam valamit Lisa lehajolt hozzám és megsimította az arcom.

-           -Tudom, hogy nehéz öcsi. De túl leszünk rajta. –mondta csendesen, talán inkább magát biztatta, mint engem, habár én minden szót hallottam, mert észrevétlenül lenémítottam a zenét – Te túl leszel rajta. Ahogyan mindannyian.

A keze a vállamról a jobb karomra csúszott. Megfigyeltem Lisa óvatosságát, amikor a keze végigcsúszott a kezemen. Sejtette, melyik kezemen vágom magam. 

-          - Hétfőn suli, tudod… - Lisa hangja megállt a mondat közepén, mintha pengével vágták el a mondanivalóját, éreztem a keze megremeg az enyémen, aztán újra magabiztosan folytatta – De no problem, megoldod, igaz öcsi?   

Lisa bátorítóan mosolygott, koszos szőke haja bal szemébe lógott. Megkönnyebbült, mikor rá néztem. Itt a szép hazugságok ideje, gondoltam és bólintottam. Ő is bólintott, majd mindketten egy halvány mosolyt erőltettünk az arcunkra. Én nem vagyok szomorú, csak mar a kegyetlen hazugság tudata. Mert mi Lisával hazudunk egymásnak. Úgy teszünk mintha minden rendben lenne, és csak egy kicsi döccenés van most az életünkben. Pedig nem így van. El sem telik két nap és én újra vágni fogom magam, Lisa pedig újra megpróbálja lenyelni a tudatot, hogy az öccse lassan tönkre teszi magát. Semmi sincs rendben. Azért tisztázzuk, én nem vádolom Lisát. Ő csak megpróbálja kitölteni az űrt bennem és meggyógyítani. Nézem, ahogyan sovány és törékeny alakja kisétál a szobából és eltűnik a lakás sötét folyosóján. Szeretem Lisát, de nem tud anyám helyett anyám lenni, ahogyan a démonjaimat sem tudja elűzni. Kitépem a fülemből a fülhallgatót és a szoba sarkába dobom, az agyam máris azon jár, hogy megtaláljam a szobámba rejtett két pengét…

Made a wrong turn once or twice
Dug my way out, blood and fire
Bad decisions, that's alright
Welcome to my silly life

Mistreated, misplaced, misunderstood
Miss 'No way, it's all good'
It didn't slow me down.
Mistaken, always second guessing
Underestimated, look I'm still around

Pretty, pretty please, don't you ever, ever feel
Like you're less than fucking perfect
Pretty, pretty please, if you ever, ever feel
Like you're nothing, you're fucking perfect to me